Ez meg a másik, ami az imént azeszembe jutott.

Tegnap igazán pocsék egy nap volt. Dolgozni kellett, kint meg ragyogott a nap, állati szép hó borította minden. Összevesztünk a főnökkel. Nekem ehhez már semmi kedvem, közben lelkiismeret-furdalásom van, hogy kicseszek a többiekkel. Éjjel alig aludtam, mert a másik munkámon is dolgozni kellett, s várt rám egy gyerekvigyázás is munka után - ahol a Deme rettenet sírós, előre rettegtem.

A vége ennek meg az lett, hogy egész elvoltunk a gyerekkel, kisebb tragédiákat leszámítva (1 órás fülembe sírás, nagy fejseb az asztaltól, a nagyobbik közölte, hogy hogy jövök én ahoz, hogy megmondjam neki, mit tehet mit nem - ha akarja összefirkálja a harisnyáját, menjek innen, ilyenek). De tök jó volt, amikor a Kisvakondott néztük és a két gyerek egy bébiételből evett, mikor Liza kergetett az asztal körül és visongtunk és Deme is kacagott, mikor a Deme elaludt a kezemben és álmában simogatta a karom, meg ráhajtotta a fejét a mellemre, meg Liza mellettem ujjszopogatva hallgatta a mesét és vagy fél órán át mindkét gyerek aludt, egyszerre.

Mikor kimentem, ropogott a hó a talpam alatt, fáztam, csípett a hideg, csak úgy ömlött a hó, késő volt. Lesiettem a kisföldalattihoz. Oktogonon leszálltam, vettem a BurgerKingben egy teát és a Deákig elsétáltam vele a hóban. Tele voltam energiával és a teától abszolút nem fáztam. Olyan volt, mint valami szerelmes karácsonyi filmben. A havazás miatt ebbe a városba terelték a gépemet, kivettem egy szobát és most ténfergek egyedül. A sarkon nem botlott belém a királyfi, sem a szálloda üres, félhomlyos bárpultjánál sem csak mi ketten próbáltunk felmelegedni, két magányos szív, akik ebben a zord időben lángba borulnak. De annyi baj legyen.