A Szabadság-hídon át vezet az út hazafelé munkából.
Ahogy keltem át, megálltam félúton, mert minden olyan tökéletes volt, én meg éhes. Nekidőltem a bicikli vázának, épp egy kis sáv árnyékban (Budáról bal kéz felőli oldalon, egy kis erkélyen a hídon), elővettem a tegnapról megmaradt dinnye darabokat (még viselte a céges hűtő áldását). Néztem szerte szét, a pillérnél fodrozódó vizet, a tűző napot, a világító házakat, a járókelőket, a rakparton ülő szerelmeseket (hajaj), a kiköpött dinnyemagot.
És már megint nagyon jó volt.
Olykor az élet császárának érzem magam.
És ez tényleg nem került semmibe. (A bicikli, meg a dinnye is ajándék volt, de élvezni már magamnak kellett.)
