Uhh, mennyivel jobb máris! Végre levegőn, mehetek haza. Lassan csordogáltam csak, egyenesítgettem a tagjaim, lélegeztem. Fel a Szabadság hídra, upsz, szél. Még lassabban. Ó. De ez csodálatos. Fekete és fodros a Duna. Jön egy uszály. Megvártam. Átment alattam. Ni, hihi, egy gumimedence vizipisztolyokkal a két Volkswagen között. De jó lehet nekik. Hú, de éhes vagyok. Megeszem a halat, meg a parikat, amit ebédre elmúlasztottam, mert nem azt kívántam. Na jó. Nekem itt kell ennem. Minek mennék haza, ott nem jó, itt meg isteni. Eltekertem a Kálvinra a pékig, vettem kiflit is. Vissza a hídra. Lekötöttem a biciklit, felkúsztam a - mi az, hogy hívják? A szegecses tartó izére. Előttem a Duna, lábaim alatt - hú, de retkes vagyok - a város, megy le - komolyan, épp akkor bukott le - a nap a Gellért hegy mögött. Hihetetlen fények, már semmi bajom, kifújt mindent a fejemből a szél, csipegetem a füstölt halat, rágom a szikkadt kiflit. Csodálatos. Jó ez a város. Az élet már majdnem megint szép.
Pedig ma valami nagyon különös napom volt. Annyira bepörgettem magam, nem is tudom igazán megmondani, min (a bénaságomon, töketlenségemen, hogy nem bánik velem kesztyűs kézzel a világ, hogy tuti lehetetlen alaknak gondolnak, etc., etc.). Egy hajszál választott el, hogy felmondjak.
