Ellustultam leülni a gép elé munkaidőn túl.
Ez már jó pár napja történt, így ismét nem a lelkesedés tüzével gépelem be, csak előkotrom az emlékeim közül.
Az úgy volt, hogy a láncleszedő cuccért kellett beugorjak a nagybátyámhoz a tv-be. Igen, a bicikli még mindig nem volt okés. Így busszal mentem, pontosabban trolival. A 70essel. Az egyik kedvenc járatom. Jó útvonal.
Tulajdonképp megint semmi különös nem történt, egyszerűen csak most valahogy magától megvalósult az a játék, hogy nem vagyok idevalósi, ismeretlen, tök új élmény a város. Megint valami pazar fények voltak - mind ezen a nyáron különösen -, párolgott a bőröm, bágyadt voltam a melegtől (hála égnek, mert ilyenkor kevesebbett töröm a fejem a világ dolgain, érzéseimen, így egész egyszerűen csak elvagyok). Ültem, kevesen voltak, minden mégis vibrált, élénk volt, meg egyszerre súlyos is (olyan kipárolgós súly), kidugtam a fejem picit - vigyázva, mert nem szabad kihajolni az ablakon -, a szél telefújta az arcom a hajammal - de romantikus -, és csak fölfelé néztem, a házak tetejét - így minden tök más volt, mint máskor.
Ez az egyik legjobb szórakozás: egy utcával arrább menni A-ból B-be, vagy elfordítani a fejem 15°kal és máris minden átalakul, felfedezek.
Szóval megint ennyi. Velőt nem rázok a történeteimmel, de most mit tegyek: a téma ennyi tulajdonképpen. Hogy nincs miből finanszírozzam a szórakozást - ez az állás nem javított a helyzeten -, s mégis számtalan lehetőség van mulatni az időt. Az megy.
Ja, hazafelé meg felülök a trolira a végállomáson, megint kirakom az arcom a levegőre, erre egyszercsak nem értettem, mit érzek a bőrömön. Levizipisztolyoztak. Meglepett. Meg őket is, hogy eltaláltak (visszahúzták a fejüket a vállukba). És jót röhögtünk.
